Justin Bieber péntek esti koncertjére azzal a fajta izgalommal érkeztem meg, mint egy vakrandira. Azt azért túlzás lenne mondani, hogy teljesen járatlan voltam az életművében, hiszen láttam már őt csúfos halált halni a Zoolander 2 nyitójelenetében, ahol utolsó leheletével természetesen még lőtt egy tökéletes szelfit. Láttam földönkívüli lényként pingpongozni a Men in Black 3-ban, valamint krumplijelmezben pózolni a Jóbarátok nosztalgiaepizódjában. És akkor nagy kedvencemről, a Zach Galifianakisszal készült szatirikus interjúról még nem is beszéltünk, ahol az indulatkezelési problémákkal küzdő riporter az övével fenekeli el Biebert, hogy így verjen a szemtelen tinibe némi tisztelettudást, ha már a szüleinek nem sikerült. A zenei munkásságával viszont eddig diszkréten elkerültük egymást az elmúlt tizenvalahány évben. Legalábbis ami a tudatos zenehallgatást illeti. Egy kattintás nem sok, annyival sem járultam hozzá dalai milliárdos hallgatottságához/nézettségéhez, ami számomra nem okozott különösebb hiányérzetet, az ő karrierje pedig láthatóan eldöcögött nélkülem is.
Mikor kiderült, hogy én írok a szigetes koncertjéről, azt a koncepciót választottam, hogy most már nincs értelme pánikszerű gyorstalpalóba kezdenem, inkább elvégzem magamon a tanulságos emberkísérletet, hogy milyen Bieber-szűzként részt venni korunk egyik legnagyobb popsztárjának első magyarországi koncertjén (ha valaki most lemaradt volna, megnyugodhat, mert jövő tavasszal jön a következő, csak az már az Arénában lesz). A kísérlet eredménye röviden: elég langyos élmény, bár az egésznek kétségtelenül megvan a maga szentimentális bája, ha az ember képes még kitárni megkérgesedett szívét, és másfél órára átadni magát az érzelmek parttalan és minden ízében rádióbarát áradásának. Azért az is egyértelművé vált számomra, hogy a megszállott Bieber-rajongók, a „belieberek” keménymagjához már nem nagyon fogok csatlakozni. Azon pedig már nem is lenne értelme fennakadni, hogy mit keres egy Justin Bieber az egykor alternatív fesztiválként induló Sziget Nagyszínpadán, amikor ez az út már szépen ki volt kövezve, Rihannával, Ed Sheerannel és a többi mainstream popsztárral, bár közülük tényleg Justin jelenti a mainstreamség non plus ultráját.
Ő amúgy meglepően időben érkezett a vakrandinkra, ami miatt majdnem le is csúsztam a fellépés elejéről. A kiíráshoz képest jó negyedórával korábban kezdtek, ráhangolódásként egy rövid, elégikus bejátszást hallhattunk, ahol Bieber Coelho-mélységű gondolatokat búgott nekünk az élet nagy kérdéseiről. Aztán testi valójában is berobbant a színpadra, igaz, először még csak egy meglehetősen bő, pink kapucnis pulóverben.
De nem kellett attól tartani, hogy sokáig fog ruhában szemérmeskedni a színpadon. Villámgyors lelki kitárulkozásra való hajlamát jól leképezte, hogy a második dalra már félmeztelenül jelent meg, és ez a koncert végéig így is maradt. A Nagyszínpad közönsége élőben csodálhatta meg egész felsőtestét beborító tetoválásait, amelyeket – komplex ikonográfiájuk és részletgazdagságuk miatt – a tinipop Sixtus-kápolnájának is nevezhetnénk. Miközben egymást követték az érzelmesnél érzelmesebb popslágerek, azon morfondíroztam, hogy Bieber vajon miért ennyire fixált a ragadozókra. Egyik mellén oroszlán, a másikon vicsorgó medve, a hasán pedig egy lecsapni készülő sas – mindez egy gengszterrappernek vagy egy jakuza-főnöknek abszolút testhezálló lenne, de Bieber kisfiús sármjával, magas, fojtott hangjával és sebzett férfiszívével éles kontrasztban áll. Persze lehet, hogy épp ez a cél, akárcsak a végtelen színpadi komolyságot kikezdő önironikus filmszerepekkel. Erre a kérdésre majd a Justin Bieber életművét taglaló művészetelméleti monográfiák tesznek pontot, nekem úsznom kellett tovább a koncert sodrásával.
Előzetesen abban reménykedtem, hogy a közönségreakcióból majd szépen kitalálom, mikor jönnek az igazán nagy slágerek. Visszanézve ez elég naiv feltételezés volt, hiszen csaknem minden szám nyitóakkordjait elszánt sikítókórus kísérte, és rendszeresen megjelent körülöttem a telefonerdő. Azért így is akadt egy-két dal, aminél érezhetően magasabbra szökött a rajongók pulzusszáma, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a nagyszabású popkoncertek zöméhez hasonlóan, az emberek ide sem elsősorban a zene miatt jönnek, hanem hogy élőben csodálhassák meg a nagybetűs Sztárt. Bieber pedig nem okozott csalódást: minden egyes „Baby”-t olyan átható, fátyolos tekintettel lehelt a mikrofonba, hogy Baby legyen a talpán, aki ellen tudott volna állni neki.
Sikeresen megugrotta a Kelet-Európában turnézó popsztárok egyik nagy kihívását is: sikerült eltalálnia, melyik városban van éppen, amikor megköszönte Budapest és a Sziget népének az estét. Kisebb monológban fejtette ki azt is, miért viseli új albuma a Justice címet. A lényeg valami olyasmi, hogy az igazságosságot szereti, a rasszizmust viszont nem. Ezért igyekszik a zenéjét is annak szolgálatába állítani, hogy összehozza az embereket, és véget vessen a gyűlölködésnek. Az egyesítési törekvés azonban eleve elvetéltnek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy a Bieber-jelenség szélsőséges érzelmeket vált ki minden irányban, és simán tud olyan megosztó lenni, mint egy szolidabb Bayer Zsolt-publicisztika.
A koncertnek amúgy megvolt a jól felépített dinamikája: a bulisabb szakaszok váltakoztak a „csendesülős” részekkel – ezek néha annyira csendesre sikerültek, hogy alig lehetett hallani az éneket a közönség zajától. Két dal erejéig tartottak egy akusztikus szegmenst is, a koncert vége felé pedig Bieber leült egy vakítóan hófehér zongorához, és átszellemült arccal kísérte egytől-egyig fekete zenészei profi jammelését. Ez a csaknem negyedórás, instrumentális etap a stadionrock irányába kacsingatott a túlkoros tinipop felől, a dugig megtelt nézőtér lassan el is kezdett ritkulni ez alatt.
Persze, amikor épp nem a zongora mögött ült, Bieber a koreográfiákban is részt vett, és meggyőzően hozta a „tétova kamasz legnagyobb riadalmára a táncparketten találja magát, de előre menekül az ökörködésbe” típusú mozgáskultúrát, ami mögött nyilván ezúttal nem a spontán kétségbeesés, hanem trénerek és koreográfusok hada állt.
A bő másfél órás koncert aztán ugyanolyan hirtelen és váratlanul ért véget, ahogy elkezdődött. Se ráadás, se érzelmes búcsú. Lement az utolsó szerelmes dal, majd elsötétült a színpad, a kivetítőn felvillanó üzenet pedig tapintatosan tudatta az emberekkel, hogy ideje odébb állniuk. A sivatagi porfelhőben botorkálva az a gondolat vigasztalt, hogy hamarosan, amikor Justin Bieber már nemcsak a Spotify és a YouTube, de minden bizonnyal a világ ura is lesz, végleg beköszönt majd az igazságosság, a sokszínűség és a macsó tetoválások mögé rejtett szentimentalizmus korszaka.
